Egyik reggel azt tapasztaltam, hogy mindkét (!) vezetékes telefonom néma, süket, nincs vonal. Mivel ez fennállt egész nap, másnap jeleztem a hibát a szolgáltató Vodafone (korábban UPC) honlapján a hibabejelentés menüpontban. Következő nap fel is hívott az ügyfélszolgálat, tájékoztatott arról, hogy a bemérésük alapján nincs hiba a rendszerben (ettől azonban én még nem tudtam hívást fogadni vagy kezdeményezni), s természetesen gombnyomogatással arról érdeklődött, hogy fennáll-e még a hiba, vagy már tudok telefonálni. Mivel a hiba továbbra is fennállt, az 1-es gombot nyomtam meg, mire az ügyintéző (valószínűleg már előre felvett szöveggel): - Kollégánk hamarosan jelentkezni fog.

Vártam a kolléga jelentkezését, de az nem történt meg. Ugyanakkor a következő nap ugyanazon a számon ugyanazon szöveggel megint az ügyfélszolgálat jelentkezett, s természetesen az 1-es gombot nyomtam meg, mert még mindig süketek voltak a telefonok. Másodszor is ígéretet kaptam arra, hogy majd jelentkezik az a személy, akivel végre értekezhetek is a hibáról. De nem jelentkezett.

A napok teltek, de a szolgáltatást nem tudtam igénybe venni. Egyik reggel aztán azt tapasztaltam, hogy ismét van vonalam, működnek a telefonok (csak feltételezésem van, hogyan, miért történhetett). Nos, ezt villámgyorsan jeleztem is a hibabejelentés menüpontban, s kértem, hogy hibabejelentésemet vegyék tárgytalannak. Már azt hittem, hogy több nap után ezzel le is zártuk az ügyet, amikor legnagyobb meglepetésemre váratlanul ugyanazon a számon ismét jelentkezett az ügyfélszolgálat ugyanazzal a szöveggel, mint kétszer korábban, és arról érdeklődtek, hogy fennáll-e még a hiba, aminek megszűnését már jeleztem. Miután háromszor is megnyomtam azt a gombot, amely a hiba megszűnését jelezte, tudomásul vették, és megköszönték. Hogy lúd legyen kövér, néhány (!) nap múlva emailben értesítettek arról, hogy vették azt az üzenetemet, miszerint a hiba már nem áll fenn. Heteken keresztül semmi más nem történt, mint érdeklődés és ígérgetés a szolgáltató részéről, ahelyett, hogy beszélhettem volna egy szakemberrel, aki tanácsot ad, uram ’bocsá kiszáll a helyszínre.

A másik oldalról viszont kétszer is figyelmeztetnek (emailben és mobilon is) fizetési kötelezettségemre mielőtt megérkezne a számlám, és persze ugyanannyit kel fizetnem akkor is, ha napokig nem tudom igénybe venni az adott szolgáltatást. Sőt, ha valaki nem fizeti be időben a szolgáltatási díjat, - de még benne van a kikapcsolás előtti türelmi időben - annak a késedelmi kamaton kívül többszáz forint felszólítási díjat is felszámítanak, de kérdés, van-e mögötte ilyen összegű kiadás.           

Nincs már eme kis országban olyan terület (no nem földrajzilag értve,), amit az elmúlt évtizedekben, években ne alakítottak volna át, ne változott volna meg, akármilyen jól is működött, akármennyire is elégedettek voltak vele az emberek, akármennyire is bevált évtizedek, sőt, évszázadok óta.

A reformőrület nem új keletű, hiszen minden kormány a saját szája íze szerint alakít mindent. Ennek eredményei pedig az előkészítetlen, elkapkodott, hatástanulmány nélküli döntések, rendeletek, törvények, amelyeket aztán nem győznek pontosítani, módosítani, újraírni, visszavonni, megváltoztatni. Persze ha igazi, jó szakemberek végeznék ezt a munkát, talán nem ez lenne az eredmény, de ugyebár kulcspozíciókban csak politikai hátszéllel lehet vitorlázni, ez pedig csak a pártszimpatizánsoknak, politikusi családtagoknak, jó barátoknak, volt osztálytársaknak, lekötelezetteknek adatik meg. A mindenkori hatalom szenvedő alanya a teljesség igénye nélkül az alaptörvény, a nyugdíjrendszer, az adórendszer, a közigazgatás, az intézményrendszer, a kereskedelem, a szociális ellátási rendszer, a közétkeztetés, a rendőrség, a tűzoltóság, a média, az oktatási rendszer. S akkor még nem beszéltünk az egészségügy többszöri átszervezéséről, a btk. és a munka törvénykönyve átírásáról. Pedig hát, nem újsütetű megfogalmazás, miszerint ahhoz, hogy valami igazán jól működjön állandóság, kiszámíthatóság és olajozottság szükséges, főként egy ország vonatkozásában.   

De vajon, hogyan érinti a rengeteg változtatás az adott területeken dolgozókat, hogyan fogadják azt? Erről csak egy névtelen felmérés tudna reális képet nyújtani, hiszen nem véletlenül érvényesül minden érában a „félelem bére”, a ne szólj szám, nem fáj fejem felfogás. Egy felkapott új fogalmat mindenesetre sikerült már rögzíteni a köztudatban, az úgynevezett életpálya modellt, ami nem más, mint az amúgy is járó fizetésemelések szigorú követelményekhez kötése, újabb terheket róva az érintettekre. Az elmúlt évtizedekben ki tudja hányadszor került sor a közszolgálati rádiózás és televíziózás struktúrájának, működésének  átalakítására ilyen-olyan politikai töltettel „gazdagítva”. Szétszabdalni, újra alkotni, s így lenyomatni az amúgy is lecsökkent számú nézők torkán.

Valahogy úgy tűnik nekem, mintha az egész társadalom úgy működne, mint egy iskola. A kormányfő az igazgató, a miniszterek a tanárok, az országgyűlési képviselők a tanfelügyelők. S ott vannak az éretlen, fejlődésben lévő nebulók, vagyis a nép, az Isten adta nép, akik helyett gondolkodnak, akiknek feladatokat adnak, akiket értékelnek, s akiknek pontosan úgy kell viselkedniük, ahogy azt „tanáraik” elvárják tőlük. Azaz: „Így lesz, és punktum”.        

Se vége, se hossza a nyugdíjjal, nyugdíjasokkal kapcsolatos írásoknak, amelyek végkifejlete, hogy örüljenek a nyugdíjasok a kevésnek is, hiszen lehet, hogy a jövőben ennyi sem jut. Nem lennék meglepve, ha ez a pánikkeltés központilag is gerjesztve lenne. Egyrészt, hogy a férfiak ne követeljék az esélyegyenlőség alapján, hogy 40 éves munkaviszony után nyugdíjba vonulhassanak, másrészt, hogy ne elégedetlenkedjenek a nyugdíjasok. Mintha a mostani és a leendő nyugdíjasok tehetnének arról, hogy manapság sokan – még ha nem is lesz meg majd a nyugdíjhoz a szolgálati idejük – nem is akarnak dolgozni, inkább ügyeskedésből megélni, hogy sokan nincsenek bejelentve, nem fizetnek nyugdíjjárulékot, hogy egyre többen és többen mennek külföldre dolgozni. A fiatalok egy része még háborog is amiatt, hogy uram ’bocsá nekik kell eltartaniuk a nyugdíjasokat, mintha a korábbi nemzedékeknek is nem ez lett volna a feladata, s ha megérik, őket is majd el kell tartania az akkori aktív dolgozóknak. Persze tegyük szívünkre a kezünket, kitől lehet elvárni, hogy előre átérezze későbbi helyzetét?

De, ami a pánikkeltést illeti, megint átestünk a ló túlsó oldalára. Valahogy úgy van ez, mint amikor a hatalom a nyugati országokkal hasonlítja össze a benzinárakat, a rezsiköltségeket és mást, de „elfelejti” összehasonlítani a jövedelmi viszonyokat. S persze elfelejtenek arról is beszélni, hogy a hazai korai elhalálozások miatt sokan meg sem érik a nyugdíjkorhatárt, vagy csak pár évig élvezhetik a megérdemelt nyugdíjat. Ezek az összegek részben, vagy teljes egészében megmaradnak az államnak. Hová lesz ez a pénz? A minimál nyugdíj jelenleg akár huszonöt-harmincévi munkaviszony után is 30 ezer forint alatt marad (még leírni is szégyen), ami az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez semmi. Egy tehetős döntéshozó politikus ezt az összeget nyugodtan a gyerekének vagy unokájának adhatja nyári fagyi pénznek. Rengeteg a kisnyugdíjas, aki több évtizedes munkaviszony után is csak 40-50-60 ezer forintból tengődik. Ugyanakkor egy réteg ennek a sokszorosát kapja. S ha már annyira nincs pénz a nyugdíjak kifizetésére, miért dobálják egyeseknek (politikusoknak, sportolóknak, művészeknek) ilyen-olyan címen a százezreket plusz nyugdíjként?

A múlt rendszerben nyílt titok volt, hogy a nyugdíjjárulékokból befolyt összeg egy részét különböző lyukak betömésére használták fel, aztán vagy visszakerült a helyére, vagy nem. Vajon manapság minden pénz ott marad, ahol lennie kell? S mennyire igazságos az azonos mértékű nyugdíjemelés? A nyugdíj összege a munkaviszony és a befizetett járulékok alapján állapítódik meg, s persze azok kapnak magas nyugdíjat, akik rengeteget is kerestek, s bőven tartalékolhattak volna öreg korukra. A kisnyugdíjasok döntő többsége azonban önhibáján kívül nem tudott zsíros állást betölteni aktív élete során. A nyugdíj után a létfeltételek azonosak, s – ha valaki nem dolgozik mellette – akkor már nem kell nyugdíjjárulékot fizetni, s ez alapján már nem követelőzhet a nyugdíjemelés arányának mértékénél és az egyéb nyugdíjat kiegészítő „adománynál”. Miért ne kaphatnának a kisnyugdíjasok nagyobb értékű rezsicsökkentő utalványt, mint a magas összegű nyugdíjasok. Mennyire igazságos és szociális érzékenységű, hogy a nagyobb nyugdíjjal rendelkezők kapnak magasabb összegű nyugdíjprémiumot, a kisnyugdíjasok pedig arányosan kevesebbet. Az azonos mértékű emelésekkel pedig a nyugdíjolló még tovább nyílik, még nagyobbak lesznek a különbségek, holott a nagyobb összeg után még akkor is magasabb összegű lenne a nyugdíjemelés, ha a kisnyugdíjasok nagyobb százalékú emelést kapnának. Ha pedig a felelőtlenül elherdált, presztízsberuházásokra költött, ilyen-olyan címen a politikusi holdudvarnak juttatott százmillióknak, milliárdoknak csak egy részét fordítanák a nyugdíjemelésre, nemhogy nem lenne gond a nyugdíjfizetés, a nyugdíjak kiegészítése, hanem mindenki tisztességes nyugdíjat kaphatna hazánkban.  

Tíz évvel ezelőtt még úton-útfélen tejkiadó automatákkal lehetett találkozni kisebb és nagyobb településeken egyaránt. A kihelyezéseit a frissen fejt tej újabb értékesítési lehetősége, valamint az indokolta, hogy a nagykereskedelmi árrés kihagyásával olcsóbban lehetett adni.

Néhány év szárnyalás után azonban kezdett leáldozóban lenni a tejautomaták korszaka. Újabbak nem létesültek, de sorra szűntek meg – elsősorban gazdaságossági okból, no meg azért, mert a fiatal korosztály ódzkodik a feldolgozatlan tejtől – a korábban kihelyezettek. A nyugat-dunántúli térségben is sorra szűntek meg a tejautomaták, de amelyek megmaradtak, azok stabilan tartják magukat. Az Őrség kapujaként emlegetett Körmend városában a korábbi Rába Völgye Mzg. Termelőszövetkezet (ma Körmendi Agrár Kft.) az első között állított üzembe két automatát, de pár éve mindkettőt megszűntette, mivel gazdaságtalanná váltak. Ez a helyzet megmaradt. Az osztrák határ közelében fekvő Csörötneken viszont nagyjából tíz év óta üzemel a tejkiadó automata a településen átvezető főút mentén, melyet egy helyi magántehenészet létesített. Mint megtudtuk, eleinte jól ment, főként idősebb helyiek és környékbeliek csapolták a tejet, de aztán egyre kisebb lett a kereslet, részben az idősek elhalálozása miatt. Ötven literes a tartály, ez elfogy naponta, ebben szerepe van az átmenő forgalomnak, és azoknak az osztrákoknak, akik határszéli településekről gyakran átjönnek pár liter friss magyar tejért. Nekik a 200 forint literenkénti ár nagyon is megfizethető.

A vasi megyeszékhelyen, Szombathelyen a helyi Felszabadulás Mgtsz volt az úttörő a tejkiadó automaták létesítésében. Két beépített automatával kezdték, de a Vásárcsarnoknál lévőt pár év múlva megszüntették. Működtetik viszont még a város egyik legrégebbi lakótelepén egy tízemeletes háztömb alján üzembe állított tejkiadó automatájukat, amelynek tartályát naponta kell újból tölteni a 170 forintért kínált tejjel. Emellett a szövetkezet telephelyén is mérik a frissen fejt tejet.

A tejkiadó automaták általában beépítettek, ritkább, hogy önálló egységként állítsák fel őket. Találtunk egy ilyet a nagyközségnek számító Egyházasrádóc határában egy kis magánbolt elé felállítva. Ezt rendre 200 liter tejjel töltik fel, melyet a Vasi Agro-Pannónia Kft. sorokpolányi tehenészetéről szállítanak ide. Mivel főút mellett áll, elég jó a forgalma, az évek óta változatlan 160 forintos ár pedig kifejezetten kedvezőnek mondható. A zsírtartalom 3,8-4,3, a fehérje 3,3-3,6. Arra a kérdésünkre, hogy nem jelent-e konkurenciát  a tejautomata az élelmiszerboltnak, a tulajdonos úgy reagált, hogy bár aki innen viszi a tejet, az nem valószínű, hogy boltit vásárol, viszont betérhet már árucikkért az üzletébe. A Vasi Agro-Pannónia Kft. természetesen Sorokpolányban is üzemeltet egy tejautomatát, ami azonban beépített.

Kicsit bepillantottunk a dél-dunántúli helyzetbe is. Itt is inkább megszűnnek a tejautomaták. Tolna megye egyik kisvárosában, Dombóváron nincs tejkiadó automata (állítólag korábban sem volt). Egy-két környező kistelepülésen azonban vagy volt, vagy még mindig működik tejautomata. A Baranya megyei Mágocson pár éve adták át az igen korszerű tejfeldolgozó üzemet, amely azonban nem működtet tejautomatákat, minden bizonnyal nincs rá szüksége. Sőt, a Mágocson korábban működtetett tejkiadó automata is megszűnt. Ebben a térségben, mint másutt is viszont a kistelepülések friss tejjel való ellátását egyre inkább mobil módon, tejes autókkal oldják meg, ahol szintén a vásárló által vitt flakonokba csapolják a tejet.

A szomszédos országok közül Szlovénia határközeli, magyar nemzetiség lakta Muravidékén nemigen terjedt el a tejkiadó automata, s ha volt is, több megszűnt. A legnagyobb településén, Muraszombaton például két ilyen tejkiadó automata is működött, mára csak egy maradt a piacnál. Ausztriában vagy boltban, vagy – ha frissen fejtet akarnak - közvetlenül a gazdáktól veszik a tejet. Bár vannak különböző termék kiadó automaták (például tojás), a tejesek nem terjedtek el.           

Hogy azoknál a parkolóknál nem történik gyakorta koccanás vagy komolyabb baleset, amelyek közelében szuper- vagy hipermarket üzemel, nem Isteni csoda következménye, hanem azoknak az autósoknak köszönhető, akik önvédelemből nem élnek elsőbbségi jogukkal, amely a szabályok szerint megilletné őket.

Tipikus példa a szombathelyi Stromfeld lakótelepi nagy parkoló, ahol a szomszédos szupermarkettől az elkerülő úti körforgalom irányába egyenes út vezet a parkolón keresztül. Igen ám, de a parkolóból kiinduló kocsiknak elsőbbségadás kötelező tábla híján, a jobbkézszabály alapján elsőbbségük van (lenne) az üzlet irányából egyenesen haladókkal szemben. Amit tíz gépkocsivezetőből kilenc egészen biztosan nem ad meg nekik, abban a hitben élve, hogy parkolóból kihajtás esetén nem érvényes a jobbkézszabály, így nekik van elsőbbségük, nem kis balesetveszélyt szülve ezzel. Néhány begyöpösödött agyú pilóta még azokat fenyegeti, akik – élve elsőbbségi jogukkal – ki mernek hajtani eléje.

Egy nagy tapasztalatú gépjárművezető oktató elmondta, hogy ő maga is nagyon vigyáz az ilyen parkolóknál, mert tudja, hogy a legtöbb autós rutinból közlekedik, s nekik az egyenesen haladás egyben elsőbbséget is jelent. Úgy tűnik, hogy ebben a helyzetben a szokásjog felülírta a szabályokat. Éppen ezért lenne megnyugtató megoldás, ha ilyen kereszteződéseknél kitennének egy elsőbbségadás kötelező táblát, még akkor is, ha ezzel az eddigi jobbkézszabály élvezők kihajtás szempontjából hátrányba kerülnének. Személyi és anyagi biztonság szempontjából azonban csak nyerhetnek rajta.            

A pandémia miatti kényszerszünet után az idén ismét kiállítással jelentkezett a Sárkány Klub (foltvarrók) a táplánszentkereszti falunap hagyományos rendezvényén. A helyszín is a hagyományhoz kapcsolódóan a felújított művelődési ház volt.

A kis műsorral is színesített megnyitón Cserkúti Veronika, a klub vezetője kifejezte örömét, hogy két év kihagyás után létrejöhetett ez a kiállítás, és sokan jöttek el a megnyitóra. Sajnos a pandémia a foltvarrók munkájára is rányomta a bélyegét. Visszaesett az alkotókedv, jóval kevesebben vettek részt a foglalkozásokon, mint korábban. Ettől függetlenül elismerésre méltó, szép alkotások születtek. Folytatták a korábban abbahagyott munkákat és természetesen újakat is készítettek. Ezek megtekinthetők a kiállítás gazdag anyagában.

Nagyon sok munka van a kiállított alkotásokban. Nemcsak a közös munkára figyeltek oda, de a helyi intézményeknek, az önkormányzatnak is igyekeztek segíteni, ha szükség volt rá. Régen volt ennyire sokrétű, rengeteg technikát felvonultató, színes, hangulatos kiállításuk. Remélhetőleg ezt majd még fokozni is lehet. Felkérte a megjelenteket, hogy tegyenek bejegyzéseket a vendégkönyvbe, és vegyenek tombolákat a sok szép, értékes alkotásért, amelyeket kisorsolnak.

A részvevők érdeklődéssel személték a valóban színes, sok munkát magában foglaló kiállítást, és egy kis vendéglátásban is részesültek. Természetesen megtörtént a tombolasorsolás is. 

Egyik jelentősebb díj, kitüntetés követi a másikat a településünkön élő prof. dr. Kovács László nyugalmazott tanszékvezető főiskolai tanár életében. Fizika tanárként eredményes és jelentős pályafutást hagyott maga után, de természetesen továbbra sem távolodott el szeretett tantárgyától és a tehetséggondozástól. Nem véletlen, hogy idén szeptember 9-én Budapesten Novák Katalin, a Családokért Felelős Tárca nélküli Miniszter a Nemzeti Tehetség Program keretében végzett kiemelkedően eredményes és áldozatos tehetséggondozó munkája elismeréseként a „Bonis Bona – A nemzet Tehetségeiért” Életműdíjat adományozta a számára. A díjra történő javaslatban egyebek mellett ez áll:

„Kovács László tanár úr egész élete a tehetségek szolgálatában állt.”…”Kovács tanár úr munkássága elismerésének koronájaként javasoljuk Őt a Bonis Bona Életműdíjra.” Úgy gondolom, az olvasók nevében is szívből gratulálhatok a díj elnyeréséhez.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falucska, amelynek lakói élték mindennapi békés életüket. Nem is gondolván, hogy „macska van a galambok között”, ahogy azt Agatha Christie, a krimi koronázatlan királynője megfogalmazta. Mindaddig nem is volt baj, amíg – nem tudván mit kezdvén sok-sok szabadidejével – a magát „Mindenhatónak” gondoló akcióba nem lépett. Önmagát többre tartva, mint ahogyan mások értékelték, no meg hataloméhségtől vezérelve, úgy gondolta, itt az ideje, hogy ő legyen a falu elöljárója és egyben prófétája. Mivel eddigi próbálkozási sikertelennek bizonyultak a falucska elöljárói szerepének betöltésére, mindenféle – tisztességesnek éppen nem mondható – módszert bevetett céljai eléréséért. Ennek lényege, hogy egyik oldalról behízelgő stílussal lejárató kampányt indít a lakosság körében, másik oldalról pedig igyekszik mindenkit feljelenteni, befeketíteni, megvádolni, lejáratni, földbe tiporni, aki nem tetszik neki, vagy éppen az útjába áll. A zömében idős, jóindulatú, jó szándékú lakókat pedig könnyű lesz majd megtévesztenie, maga mellé állítania. Lovat adtak alá azzal is, amikor a sors úgy hozta, hogy ha nagyot nem is, de egy kis hatalmat ő is kaphatott. Ezzel aztán úgy élt, pontosabban visszaélt, ahogy csak tudott. Neki semmi sem tetszett, mindenbe belekötött, mindenben külön véleményt fogalmazott meg, természetesen szereplési vágytól is vezérelve. S persze „Mindenható” lévén, úgy gondolta mindenhez ért, a polgármesterséghez, a jegyzőséghez, az orvosláshoz éppúgy, mint az újságíráshoz, a lapszerkesztéshez, hiszen az nem egy szakma, azt bárki meg tudja csinálni, akár még ő is. Saját szakterületéről bizonyára egészen más volt a véleménye, azt mondjuk egy szerkesztő, egy jegyző vagy orvos biztosan nem tudná művelni. Szegény „Mindenható” a zavarosban halászásban, annak a bizonyosnak a keverésében, a hatalmi ámokfutásban azonban nem vette észre, milyen veszélyes játékot űz, mennyire maga ellen fordíthatja saját fegyverét. A rossz hírbe hozástól a lejáratáson, a vádaskodáson keresztül egészen a becsületsértésig széles skáláját nyújtotta a perelési lehetőségeknek, akár kollektív formában is. Ha pedig veszít, nemcsak a per- és egyéb költségeket fizetheti meg, de elveszthetné azt a tiszteletet, megbecsülést, amelyet bármi áron annyira ki akart harcolni magának.

Még jó, hogy ez csak egy kitalált mese, és nem a valóság, így csak az lehet a tanulságos vége, hogy: ha a „Mindenható” hatalomhoz jutott volna, az én mesés is tovább tartott volna.  

Tisztelt Olvasó!

Először is szeretnék elnézést kérni, hogy a mai világban polgárjogot nyert kollektív tegeződés helyett magázódó stílusban fordulók Önhöz, és teszem ezt a jövőben is. Mégpedig azért, mert ezzel tisztelem meg az olvasót, s mert a tegeződés egy bensőséges viszony, ki kell érdemelni, és – legalábbis jobb időkben így volt – gyakorlásához hozzájárulást illik kérni. Nincs az sehol sem leírva, hogy az interneten csak tegeződni szabad.

Hogy csaknem 40 évi újságírói, lapszerkesztői múlt után miért is hoztam létre ezt a blogot, annak személyes és társadalmi okai vannak. Mivel mindkét rendszerben tollforgató voltam, van összehasonlítási alapom, azaz nem csupán agymosás alapján ítélkezem. Teljesen tisztában vagyok mindkét rendszer hibáival és erényeivel, s meggyőződésem, hogy semmit sem lehet fekete-fehér alapon megítélni és értékelni. Szomorú, de tény, hogy a klasszikus újságírás immáron megszűnt Magyarországon. Pontosabban fogalmazva már csak maradványai vannak. A ma újságírói inkább internetszemléző, kézi vezérléses szerepet töltenek be, önállóságuk nem éri el a rendszerváltás előtti „firkászok” lehetőségeit. Mindez elsődleges előidézője a politika megosztottság és érdekviszony, bár annak mértéke az egyik oldal felé még a választási eredményeknél is nagyobb arányt ér el. Nemigen hiszem el, hogy van valóban független – politikai, gazdasági, személyi kötődéstől mentes - sajtó. Manapság egy tapasztalt, rutinos újságírónak – akit a legtöbb helyen már leépítettek, nyugdíjaztak, ellehetetlenítettek - egyszerűen nincs publikálási lehetősége. Ha az egyik médiumhoz fordul, akkor arra kell ügyelnie, hogy baloldali szemlélettel írjon, ha a másikhoz, akkor pedig arra, hogy jobboldalival. Ha valamit kritizálni szeretne, akkor arra kell ügyelnie, hogy ez semmiféle érdeket ne sértsen. Olyan műfajok, mint publicisztika, jegyzet, glossza, de még a kritika is egyre jobban kiszorult a lapokból, előbbiek helyett semmitmondó, kikényszerített „szösszenetek”, jegyzetecskék jelennek meg, utóbbit pedig még az olvasók oldaláról sem engedik megjelenni. Gyakran panaszkodnak nekem az olvasók erre-arra, és kérik, hogy írjam meg panaszaikat, aggodalmaikat, tapasztalataikat. Erre rendszeresen vissza kell kérdeznem: s mégis, hová? S még azt sem mondhatom, hogy írják meg ők. Ha mégis lenne publikálási lehetőség néhány országos vagy megyei sajtóorgánumban, ott a belsősök féltik szakmai egzisztenciájukat, a pénzüket, s csak honorárium nélkül lehetne dolgozni. Mintha az orvos fizetség nélkül operálna, az ügyvéd így védene, a mérnök így tervezne. Sajnálatos módon még a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) sem ad módot a jelenlegi magyar sajtó, de az egész média helyzetének beható elemzésére, a tollforgatók gondjainak, dilemmáinak közzétételére.

S itt érkeztünk el ehhez a bloghoz. Mert végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ha meg akarom osztani az olvasókkal a gondolataimat, rossz magyarsággal ki akarom írni, ami bennem van, akkor annak két lehetősége a facebook és a blog. De hallottam már azt is, hogy ezek se biztosítékok a szabad közlésre, még akkor sem, ha az adott írás szélsőségektől mentes, és nincs tele nyomdafestéket nem tűrő, obszcén, trágár, ízléstelen kifejezésekkel. Egy dolog biztos: célom az, hogy ne csak frázisként hangoztassam a függetlenséget, de kritikus írásaimban a rideg valóság jelenjen meg legyen az jó, követésre méltó, vagy rossz, javítani, kiirtani való. Ebből következőleg biztos vagyok abban, hogy az erős érzelmi vagy érdekfüggőségben szenvedők, szélsőséges gondolkodók részéről felháborodást, ellenkezést is ki fogok váltani. De ezek nem fognak abban befolyásolni, hogy ne álljak ki a leírtak mellett, hogy megváltoztassam a véleményemet. Bízom benne, hogy egy idő után több olvasóm lesz, mint az ilyen-olyan módon elfogult és egyoldalú hivatalos sajtóorgánumoknak.