Tisztelt Olvasó!
Először is szeretnék elnézést kérni, hogy a mai világban polgárjogot nyert kollektív tegeződés helyett magázódó stílusban fordulók Önhöz, és teszem ezt a jövőben is. Mégpedig azért, mert ezzel tisztelem meg az olvasót, s mert a tegeződés egy bensőséges viszony, ki kell érdemelni, és – legalábbis jobb időkben így volt – gyakorlásához hozzájárulást illik kérni. Nincs az sehol sem leírva, hogy az interneten csak tegeződni szabad.
Hogy csaknem 40 évi újságírói, lapszerkesztői múlt után miért is hoztam létre ezt a blogot, annak személyes és társadalmi okai vannak. Mivel mindkét rendszerben tollforgató voltam, van összehasonlítási alapom, azaz nem csupán agymosás alapján ítélkezem. Teljesen tisztában vagyok mindkét rendszer hibáival és erényeivel, s meggyőződésem, hogy semmit sem lehet fekete-fehér alapon megítélni és értékelni. Szomorú, de tény, hogy a klasszikus újságírás immáron megszűnt Magyarországon. Pontosabban fogalmazva már csak maradványai vannak. A ma újságírói inkább internetszemléző, kézi vezérléses szerepet töltenek be, önállóságuk nem éri el a rendszerváltás előtti „firkászok” lehetőségeit. Mindez elsődleges előidézője a politika megosztottság és érdekviszony, bár annak mértéke az egyik oldal felé még a választási eredményeknél is nagyobb arányt ér el. Nemigen hiszem el, hogy van valóban független – politikai, gazdasági, személyi kötődéstől mentes - sajtó. Manapság egy tapasztalt, rutinos újságírónak – akit a legtöbb helyen már leépítettek, nyugdíjaztak, ellehetetlenítettek - egyszerűen nincs publikálási lehetősége. Ha az egyik médiumhoz fordul, akkor arra kell ügyelnie, hogy baloldali szemlélettel írjon, ha a másikhoz, akkor pedig arra, hogy jobboldalival. Ha valamit kritizálni szeretne, akkor arra kell ügyelnie, hogy ez semmiféle érdeket ne sértsen. Olyan műfajok, mint publicisztika, jegyzet, glossza, de még a kritika is egyre jobban kiszorult a lapokból, előbbiek helyett semmitmondó, kikényszerített „szösszenetek”, jegyzetecskék jelennek meg, utóbbit pedig még az olvasók oldaláról sem engedik megjelenni. Gyakran panaszkodnak nekem az olvasók erre-arra, és kérik, hogy írjam meg panaszaikat, aggodalmaikat, tapasztalataikat. Erre rendszeresen vissza kell kérdeznem: s mégis, hová? S még azt sem mondhatom, hogy írják meg ők. Ha mégis lenne publikálási lehetőség néhány országos vagy megyei sajtóorgánumban, ott a belsősök féltik szakmai egzisztenciájukat, a pénzüket, s csak honorárium nélkül lehetne dolgozni. Mintha az orvos fizetség nélkül operálna, az ügyvéd így védene, a mérnök így tervezne. Sajnálatos módon még a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) sem ad módot a jelenlegi magyar sajtó, de az egész média helyzetének beható elemzésére, a tollforgatók gondjainak, dilemmáinak közzétételére.
S itt érkeztünk el ehhez a bloghoz. Mert végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ha meg akarom osztani az olvasókkal a gondolataimat, rossz magyarsággal ki akarom írni, ami bennem van, akkor annak két lehetősége a facebook és a blog. De hallottam már azt is, hogy ezek se biztosítékok a szabad közlésre, még akkor sem, ha az adott írás szélsőségektől mentes, és nincs tele nyomdafestéket nem tűrő, obszcén, trágár, ízléstelen kifejezésekkel. Egy dolog biztos: célom az, hogy ne csak frázisként hangoztassam a függetlenséget, de kritikus írásaimban a rideg valóság jelenjen meg legyen az jó, követésre méltó, vagy rossz, javítani, kiirtani való. Ebből következőleg biztos vagyok abban, hogy az erős érzelmi vagy érdekfüggőségben szenvedők, szélsőséges gondolkodók részéről felháborodást, ellenkezést is ki fogok váltani. De ezek nem fognak abban befolyásolni, hogy ne álljak ki a leírtak mellett, hogy megváltoztassam a véleményemet. Bízom benne, hogy egy idő után több olvasóm lesz, mint az ilyen-olyan módon elfogult és egyoldalú hivatalos sajtóorgánumoknak.
