Nincs már eme kis országban olyan terület (no nem földrajzilag értve,), amit az elmúlt évtizedekben, években ne alakítottak volna át, ne változott volna meg, akármilyen jól is működött, akármennyire is elégedettek voltak vele az emberek, akármennyire is bevált évtizedek, sőt, évszázadok óta.

A reformőrület nem új keletű, hiszen minden kormány a saját szája íze szerint alakít mindent. Ennek eredményei pedig az előkészítetlen, elkapkodott, hatástanulmány nélküli döntések, rendeletek, törvények, amelyeket aztán nem győznek pontosítani, módosítani, újraírni, visszavonni, megváltoztatni. Persze ha igazi, jó szakemberek végeznék ezt a munkát, talán nem ez lenne az eredmény, de ugyebár kulcspozíciókban csak politikai hátszéllel lehet vitorlázni, ez pedig csak a pártszimpatizánsoknak, politikusi családtagoknak, jó barátoknak, volt osztálytársaknak, lekötelezetteknek adatik meg. A mindenkori hatalom szenvedő alanya a teljesség igénye nélkül az alaptörvény, a nyugdíjrendszer, az adórendszer, a közigazgatás, az intézményrendszer, a kereskedelem, a szociális ellátási rendszer, a közétkeztetés, a rendőrség, a tűzoltóság, a média, az oktatási rendszer. S akkor még nem beszéltünk az egészségügy többszöri átszervezéséről, a btk. és a munka törvénykönyve átírásáról. Pedig hát, nem újsütetű megfogalmazás, miszerint ahhoz, hogy valami igazán jól működjön állandóság, kiszámíthatóság és olajozottság szükséges, főként egy ország vonatkozásában.   

De vajon, hogyan érinti a rengeteg változtatás az adott területeken dolgozókat, hogyan fogadják azt? Erről csak egy névtelen felmérés tudna reális képet nyújtani, hiszen nem véletlenül érvényesül minden érában a „félelem bére”, a ne szólj szám, nem fáj fejem felfogás. Egy felkapott új fogalmat mindenesetre sikerült már rögzíteni a köztudatban, az úgynevezett életpálya modellt, ami nem más, mint az amúgy is járó fizetésemelések szigorú követelményekhez kötése, újabb terheket róva az érintettekre. Az elmúlt évtizedekben ki tudja hányadszor került sor a közszolgálati rádiózás és televíziózás struktúrájának, működésének  átalakítására ilyen-olyan politikai töltettel „gazdagítva”. Szétszabdalni, újra alkotni, s így lenyomatni az amúgy is lecsökkent számú nézők torkán.

Valahogy úgy tűnik nekem, mintha az egész társadalom úgy működne, mint egy iskola. A kormányfő az igazgató, a miniszterek a tanárok, az országgyűlési képviselők a tanfelügyelők. S ott vannak az éretlen, fejlődésben lévő nebulók, vagyis a nép, az Isten adta nép, akik helyett gondolkodnak, akiknek feladatokat adnak, akiket értékelnek, s akiknek pontosan úgy kell viselkedniük, ahogy azt „tanáraik” elvárják tőlük. Azaz: „Így lesz, és punktum”.